Riport az MR1-Kossuth Rádió Közelrõl c. mûsorából
Részlet a Magyar Nemzetbõl
Forgalommal szemben
„Álmodtunk valamit: tanyán élünk tehén, kecske, birka s lábasjószágok között”
Varga Attila cikke
Harmincnyolc évig az építõiparban tevékenykedett Hortik Rezsõ vállalkozó, aztán, hogy ne váljon testileg-lelkileg rokkanttá a vadkapitalista viszonyok közepette, s gondterheltségében ne menjen a forgalommal szemben autójával, mint egyik üzlettársa, foglalkozást váltott. Tanyára költözött, állatokat tart. Azóta sajttal fekszik, sajttal kel.
Hortig Rezsõ Budapesten, a XIX. kerületben született 1955-ben. Tanult szakmája szobafestõ-mázoló, tapétázó, évtizedek alatt az építõipar minden ágazatát bejárta. Unokabátyjai festõ-mázolók voltak, s mivel gyermekkorában kellett a pénz biciklire, erre-arra, söprögetett, kapirgált mellettük tizenkét éves korától kezdve. De õ legalább megtanulta megbecsülni a filléreket is – mondja a férfi a piaccsarnok mögötti kávézóban. Kicsit kényelmetlenül érzi magát, ugyanis nem szokott munkaidõben ücsörögni.
– 1969-ben kezdtem tanulni a 35-ös számú szakiskolában, Reményi József volt a szakoktatóm, sokat köszönhetek neki emberségbõl és szakmából. Reggel fél négykor keltem, hétre jártam dolgozni Pestimrérõl a XVIII. kerületbe, a növényolaj-ipari vállalathoz. Akkor még volt becsülete a kétkezi munkának. Akik szétverték a szakmunkásképzést, ma már mágnások, de most õk sírnak a legjobban, hogy nincs szakember – int a közeli metróépítkezés felé, ahol éppen néhány munkás támasztja a lapátot. Éppen, mint legtöbbször. – Az, hogy az unokáink házát ki építi fel, már senkit sem érdekel. A tervszerû életforma megszûnt a rendszerváltás után, most mindenki a mának él – bölcselkedik egyet.
Az építõiparban nem akart elhelyezkedni, mert szakiskolásként belekóstolt. A házgyári lakásokba a Mikulás hozta a lakáskulcsokat, ezért november végén mínusz tizennégy fokban kellett mázolnia a ház külsõ felületét. Na, abban nem volt sok köszönet. Meleg vizes vödörben tartotta a zománcfestékes edényt, s látta, ahogy az ecsethúzásokon deresedik a zománc. Azt mondta, na, én ilyen minõséget nem akarok. Eladják a lakásokat az embereknek, s már tavasszal levedlik a festék. Akkor is úgy gondolkozott mindenrõl, hogy értelmes vagy értelmetlen.
– Az értelmesre áldozunk idõt, energiát, az értelmetlenen átlépünk, egy percet nem foglalkozunk vele, mert kárba veszett idõ. Ezt azóta is vallom. A vasútnál volt ismeretségem, így egy pályamesteri szakaszra kerültem mint segéd. Akár a katonaságnál. Szakmunkásként öt évig nyeretlen kétévesnek tartottak bennünket. „Csak figyeld a kezemet, és majd tanulsz” – mondták. Ma is így kellene. Nem normára dolgoztunk, nem állt a hátunk mögött egy ember, aki csattogtatta a korbácsot, négy-öt méteres belmagasságú helyiségeken tanultuk a hengerezést, vonalazást, klasszikus vonalazást.
– Mi az a klasszikus vonalazás?
– Olyan technika, amikor a síkra vonalazást húzunk, hogy úgy hasson, mintha ott egy domború vagy homorú léc lenne, 14 vagy 36 vonalból áll. Az öregek turpissága például abban állt, hogyan és miképp kell keverni az anyagot, kell-e hozzátenni sört, ecetet, tojást. Akkor már 35–40 éve a pályán voltak, a hét végén pedig vittek magukkal fusizni. Vödröt és szerszámot mostam, majd kapartam, gletteltem, szappanoztam, timsóztam, hogy ne legyen foltos a festésük – ez már nagyon nagy megtiszteltetésnek számított. Évek teltek el, mire a „festákhoz” – így mondják a régi szakik – nyúlhattam. Elõször a ládámon ülve ehettem, majd mikor úgy érezték, érdemes vagyok a szakmára, odaengedtek az asztalukhoz.
Tizennyolc évesen nõsült, huszonkét évesen született az elsõ gyermeke, 24 évesen, mindenfajta támogatás igénybevétele után, már állt a családi háza. Dolgozott éjjel-nappal.
– Éltük az életünket a ma már negatív jelzõvel illetett szoci világban. Nem vagyok se jobb-, se baloldali, se nagy-, se kismagyar. Csak szeretnék emberhez méltó életet élni most is. Amikor kalákában olyan házak épültek, amelyek közül egy se dõlt össze, háromszázalékos kamatra vettük fel a lakásépítési kölcsönünket, s tudtuk, mi lesz holnapután. Most mindenki ócsárolja azt az idõszakot. De minek a világútlevél, ha sokaknak egy árva buznyákjuk sincs arra, hogy utazzanak, és tömegek állnak az önkormányzat elõtt, várva, hogy valaki a kezükbe nyomja a jövedelempótló támogatást?!
Gmk, vgmk, szakcsoport. Mindent kipróbált. 1990-ben önálló vállalkozó lett, négy–nyolc embere volt.
Megcsörren a mobilja. Kiveszi a zsebébõl, figyeli a kijelzõt. Csóválja a fejét.
– Magántelefon. Aki nem küldi el a számát, az csak titkolózzon tovább. Biztosan el akarnak adni valamit. Nem igazán érdekel a tõzsde és a tizenöt évre megvásárolható üdülési jog.
Azt mondja: a kilencvenes években a romániai vendégmunkások gyászos idõszakot hoztak a szakmába, rengeteg szobafestõ-mázoló került elõ a semmibõl. Aki tudta mozgatni a tedibert, a szõrös hengert, vagy felismerte a spaklit, szakembernek tartotta magát. Amit õ iskolában tekintélyes mesterektõl, majd elhivatott, több évtizedes múlttal rendelkezõ emberektõl tanult nyolc év alatt, azt nem lehet überelni három hónap alatt.
– Olyan mesterektõl tanultam, akik még darálták a festéket, behunyt szemmel, tapintásra megmondták, hogy mivel dolgoznak, tehát az anyagismeret szó szerint a kisujjukban volt.
Építõipari társulást hoztak létre, hogy nagyobb munkákra pályázhassanak generálkivitelezõként. Az alapozástól a kulcsátadásig. Kõmûves, festõ, burkoló, gépész, villanyszerelõ, takarító volt a csapatban. Mindnyájan neves iparosok.
– Tizenhárman kezdtük, ma már csak hárman vagyunk. A húsz év kirostált bennünket. A körbetartozások, a ki nem fizetések tönkretettek minket. Többen meghaltak, volt, akit elkapott a hév, s nem ismerte fel a saját korlátait, elvállalt munkákat, és csõdbe vitték. Agyvérzés, szívinfarktus, egyikünk szembement a forgalommal, és egy török kamionnal ütközött.
Tizenegy évig téemkázott (tmk: tervszerû megelõzõ karbantartás) egy nagynevû autóstársaságnál, a 13 hektáros, szerelõcsarnokos, irodaépületes területen a duguláselhárítástól a daruk hatósági vizsgálatáig mindent õk intéztek, karbantartottak. Ahány gazdasági igazgató volt, mind az õ költségükhöz nyúlt hozzá, s levágott egy szeletet belõle. Az utóbbi öt évben minden esztendõben kurtítottak, s azt mondták, vagy megcsináljátok ennyiért, vagy mehettek az utcára. Kiszámolta: három éve a korábbi évek bevételének hatvan százalékát kapták. 2007 õsze és 2008 tavasza között sokat gondolkodott azon, hogyan tovább. Idõközben elvált, új kapcsolata lett.
– Azt mondta a kedvesem: nem akarok a temetésedre menni, s nem szeretném, ha fizikailag, szellemileg tönkremennél inkorrekt emberek miatt. 2008 tavaszán egy reggel úgy ébredt fel Zsuzsa, hogy álmodott valamit: tanyán élünk tehén, kecske, birka s lábasjószágok között, és sajtot készítünk. Õ ruhaipari pedagógus, szakoktató volt, de munkáját elveszítve bejárónõként próbált megélni. Még aznap keresgélni kezdett az internetes ingatlanforgalmazók ajánlatai között, s a második-harmadik ajánlatra rábökött, na, az volt ez a tanya.
Napokon belül találkoztak a Lajosmizse közelében, hét hektár területen fekvõ, horgásztavas ingatlan tulajdonosával, de akkor még nem kötötték meg az üzletet, inkább a sajtkészítés technikáinak elsajátításába kezdtek. Egyébként mindenki el akarta ijeszteni õket – talán szakmai sovinizmusból vagy piacféltésbõl –, mondván, akár tízmilliókat is kidobhatnak az ablakon. Eléggé elkedvetlenedtek.
– Telefonon hívtam fel az egri Nagy Lászlót, a kecsketartásról érdeklõdtem tõle. Egybõl azt kérdezte: kedves Rezsõ, orvos látta már? Nos, meghõköltem, de viccesre véve a figurát így feleltem: igen, azt mondta, hogy elmebeteg, s én úgy értettem, elmehetek, ezért járkálok szabadon. Azért kérdezte, mert õrült lehet, aki a kecsketartást életformául választja magának. Ennek ellenére beavatott a tenyésztés rejtelmeibe, s megadta a körösladányi Kiss Ferenc telefonszámát, aki befogadott bennünket az iskolájába, házába, istállójába. Õ emberségbõl és szakmából ugyanazt a szintet ütötte meg a szememben, mint egykori építõipari mesterem. Egyszerû, jellemes parasztember, aki elvégezte az élelmiszer-ipari egyetemet is, és szerintem a sajtkészítés doyenje. Újra azt éreztem, lám, egy szakma, amelyben a hozzáértés és a minõség is számít.
Tehéntejjel kezdték a kísérletezést, és megtartották ezt az „ágazatot” is, mert a városi ember még mindig nincs odáig a kecsketejért, -sajtért. Pedig kisebbek a zsírgolyói, könnyebben emészthetõ, s a táptartalma is közelebb áll az anyatejéhez. A gondviselés kegyeltjei lettek. A legnagyobb ingatlanválság idején egy hónap alatt sikerült eladniuk pestlõrinci családi házukat, s a tanya is várt rájuk négy hónapot, így megvásárolták 2008 nyarán. Beköltöztek az 51 négyzetméteres, alig komfortos parasztházba. Így kezdett gazdálkodni Bertók Zsuzsa és Hortik Rezsõ.
„Álmodtunk valamit: tanyán élünk tehén, kecske, birka s lábasjószágok között”
Varga Attila cikke
Harmincnyolc évig az építõiparban tevékenykedett Hortik Rezsõ vállalkozó, aztán, hogy ne váljon testileg-lelkileg rokkanttá a vadkapitalista viszonyok közepette, s gondterheltségében ne menjen a forgalommal szemben autójával, mint egyik üzlettársa, foglalkozást váltott. Tanyára költözött, állatokat tart. Azóta sajttal fekszik, sajttal kel.
Hortig Rezsõ Budapesten, a XIX. kerületben született 1955-ben. Tanult szakmája szobafestõ-mázoló, tapétázó, évtizedek alatt az építõipar minden ágazatát bejárta. Unokabátyjai festõ-mázolók voltak, s mivel gyermekkorában kellett a pénz biciklire, erre-arra, söprögetett, kapirgált mellettük tizenkét éves korától kezdve. De õ legalább megtanulta megbecsülni a filléreket is – mondja a férfi a piaccsarnok mögötti kávézóban. Kicsit kényelmetlenül érzi magát, ugyanis nem szokott munkaidõben ücsörögni.
– 1969-ben kezdtem tanulni a 35-ös számú szakiskolában, Reményi József volt a szakoktatóm, sokat köszönhetek neki emberségbõl és szakmából. Reggel fél négykor keltem, hétre jártam dolgozni Pestimrérõl a XVIII. kerületbe, a növényolaj-ipari vállalathoz. Akkor még volt becsülete a kétkezi munkának. Akik szétverték a szakmunkásképzést, ma már mágnások, de most õk sírnak a legjobban, hogy nincs szakember – int a közeli metróépítkezés felé, ahol éppen néhány munkás támasztja a lapátot. Éppen, mint legtöbbször. – Az, hogy az unokáink házát ki építi fel, már senkit sem érdekel. A tervszerû életforma megszûnt a rendszerváltás után, most mindenki a mának él – bölcselkedik egyet.
Az építõiparban nem akart elhelyezkedni, mert szakiskolásként belekóstolt. A házgyári lakásokba a Mikulás hozta a lakáskulcsokat, ezért november végén mínusz tizennégy fokban kellett mázolnia a ház külsõ felületét. Na, abban nem volt sok köszönet. Meleg vizes vödörben tartotta a zománcfestékes edényt, s látta, ahogy az ecsethúzásokon deresedik a zománc. Azt mondta, na, én ilyen minõséget nem akarok. Eladják a lakásokat az embereknek, s már tavasszal levedlik a festék. Akkor is úgy gondolkozott mindenrõl, hogy értelmes vagy értelmetlen.
– Az értelmesre áldozunk idõt, energiát, az értelmetlenen átlépünk, egy percet nem foglalkozunk vele, mert kárba veszett idõ. Ezt azóta is vallom. A vasútnál volt ismeretségem, így egy pályamesteri szakaszra kerültem mint segéd. Akár a katonaságnál. Szakmunkásként öt évig nyeretlen kétévesnek tartottak bennünket. „Csak figyeld a kezemet, és majd tanulsz” – mondták. Ma is így kellene. Nem normára dolgoztunk, nem állt a hátunk mögött egy ember, aki csattogtatta a korbácsot, négy-öt méteres belmagasságú helyiségeken tanultuk a hengerezést, vonalazást, klasszikus vonalazást.
– Mi az a klasszikus vonalazás?
– Olyan technika, amikor a síkra vonalazást húzunk, hogy úgy hasson, mintha ott egy domború vagy homorú léc lenne, 14 vagy 36 vonalból áll. Az öregek turpissága például abban állt, hogyan és miképp kell keverni az anyagot, kell-e hozzátenni sört, ecetet, tojást. Akkor már 35–40 éve a pályán voltak, a hét végén pedig vittek magukkal fusizni. Vödröt és szerszámot mostam, majd kapartam, gletteltem, szappanoztam, timsóztam, hogy ne legyen foltos a festésük – ez már nagyon nagy megtiszteltetésnek számított. Évek teltek el, mire a „festákhoz” – így mondják a régi szakik – nyúlhattam. Elõször a ládámon ülve ehettem, majd mikor úgy érezték, érdemes vagyok a szakmára, odaengedtek az asztalukhoz.
Tizennyolc évesen nõsült, huszonkét évesen született az elsõ gyermeke, 24 évesen, mindenfajta támogatás igénybevétele után, már állt a családi háza. Dolgozott éjjel-nappal.
– Éltük az életünket a ma már negatív jelzõvel illetett szoci világban. Nem vagyok se jobb-, se baloldali, se nagy-, se kismagyar. Csak szeretnék emberhez méltó életet élni most is. Amikor kalákában olyan házak épültek, amelyek közül egy se dõlt össze, háromszázalékos kamatra vettük fel a lakásépítési kölcsönünket, s tudtuk, mi lesz holnapután. Most mindenki ócsárolja azt az idõszakot. De minek a világútlevél, ha sokaknak egy árva buznyákjuk sincs arra, hogy utazzanak, és tömegek állnak az önkormányzat elõtt, várva, hogy valaki a kezükbe nyomja a jövedelempótló támogatást?!
Gmk, vgmk, szakcsoport. Mindent kipróbált. 1990-ben önálló vállalkozó lett, négy–nyolc embere volt.
Megcsörren a mobilja. Kiveszi a zsebébõl, figyeli a kijelzõt. Csóválja a fejét.
– Magántelefon. Aki nem küldi el a számát, az csak titkolózzon tovább. Biztosan el akarnak adni valamit. Nem igazán érdekel a tõzsde és a tizenöt évre megvásárolható üdülési jog.
Azt mondja: a kilencvenes években a romániai vendégmunkások gyászos idõszakot hoztak a szakmába, rengeteg szobafestõ-mázoló került elõ a semmibõl. Aki tudta mozgatni a tedibert, a szõrös hengert, vagy felismerte a spaklit, szakembernek tartotta magát. Amit õ iskolában tekintélyes mesterektõl, majd elhivatott, több évtizedes múlttal rendelkezõ emberektõl tanult nyolc év alatt, azt nem lehet überelni három hónap alatt.
– Olyan mesterektõl tanultam, akik még darálták a festéket, behunyt szemmel, tapintásra megmondták, hogy mivel dolgoznak, tehát az anyagismeret szó szerint a kisujjukban volt.
Építõipari társulást hoztak létre, hogy nagyobb munkákra pályázhassanak generálkivitelezõként. Az alapozástól a kulcsátadásig. Kõmûves, festõ, burkoló, gépész, villanyszerelõ, takarító volt a csapatban. Mindnyájan neves iparosok.
– Tizenhárman kezdtük, ma már csak hárman vagyunk. A húsz év kirostált bennünket. A körbetartozások, a ki nem fizetések tönkretettek minket. Többen meghaltak, volt, akit elkapott a hév, s nem ismerte fel a saját korlátait, elvállalt munkákat, és csõdbe vitték. Agyvérzés, szívinfarktus, egyikünk szembement a forgalommal, és egy török kamionnal ütközött.
Tizenegy évig téemkázott (tmk: tervszerû megelõzõ karbantartás) egy nagynevû autóstársaságnál, a 13 hektáros, szerelõcsarnokos, irodaépületes területen a duguláselhárítástól a daruk hatósági vizsgálatáig mindent õk intéztek, karbantartottak. Ahány gazdasági igazgató volt, mind az õ költségükhöz nyúlt hozzá, s levágott egy szeletet belõle. Az utóbbi öt évben minden esztendõben kurtítottak, s azt mondták, vagy megcsináljátok ennyiért, vagy mehettek az utcára. Kiszámolta: három éve a korábbi évek bevételének hatvan százalékát kapták. 2007 õsze és 2008 tavasza között sokat gondolkodott azon, hogyan tovább. Idõközben elvált, új kapcsolata lett.
– Azt mondta a kedvesem: nem akarok a temetésedre menni, s nem szeretném, ha fizikailag, szellemileg tönkremennél inkorrekt emberek miatt. 2008 tavaszán egy reggel úgy ébredt fel Zsuzsa, hogy álmodott valamit: tanyán élünk tehén, kecske, birka s lábasjószágok között, és sajtot készítünk. Õ ruhaipari pedagógus, szakoktató volt, de munkáját elveszítve bejárónõként próbált megélni. Még aznap keresgélni kezdett az internetes ingatlanforgalmazók ajánlatai között, s a második-harmadik ajánlatra rábökött, na, az volt ez a tanya.
Napokon belül találkoztak a Lajosmizse közelében, hét hektár területen fekvõ, horgásztavas ingatlan tulajdonosával, de akkor még nem kötötték meg az üzletet, inkább a sajtkészítés technikáinak elsajátításába kezdtek. Egyébként mindenki el akarta ijeszteni õket – talán szakmai sovinizmusból vagy piacféltésbõl –, mondván, akár tízmilliókat is kidobhatnak az ablakon. Eléggé elkedvetlenedtek.
– Telefonon hívtam fel az egri Nagy Lászlót, a kecsketartásról érdeklõdtem tõle. Egybõl azt kérdezte: kedves Rezsõ, orvos látta már? Nos, meghõköltem, de viccesre véve a figurát így feleltem: igen, azt mondta, hogy elmebeteg, s én úgy értettem, elmehetek, ezért járkálok szabadon. Azért kérdezte, mert õrült lehet, aki a kecsketartást életformául választja magának. Ennek ellenére beavatott a tenyésztés rejtelmeibe, s megadta a körösladányi Kiss Ferenc telefonszámát, aki befogadott bennünket az iskolájába, házába, istállójába. Õ emberségbõl és szakmából ugyanazt a szintet ütötte meg a szememben, mint egykori építõipari mesterem. Egyszerû, jellemes parasztember, aki elvégezte az élelmiszer-ipari egyetemet is, és szerintem a sajtkészítés doyenje. Újra azt éreztem, lám, egy szakma, amelyben a hozzáértés és a minõség is számít.
Tehéntejjel kezdték a kísérletezést, és megtartották ezt az „ágazatot” is, mert a városi ember még mindig nincs odáig a kecsketejért, -sajtért. Pedig kisebbek a zsírgolyói, könnyebben emészthetõ, s a táptartalma is közelebb áll az anyatejéhez. A gondviselés kegyeltjei lettek. A legnagyobb ingatlanválság idején egy hónap alatt sikerült eladniuk pestlõrinci családi házukat, s a tanya is várt rájuk négy hónapot, így megvásárolták 2008 nyarán. Beköltöztek az 51 négyzetméteres, alig komfortos parasztházba. Így kezdett gazdálkodni Bertók Zsuzsa és Hortik Rezsõ.
Két bakjuk, negyvennégy kecskéjük van. A férfi holland, francia szakmai tanulmányutakon vett részt. Megszokott szavaik: krémsajt, lágy sajt, ordagolyó. Kísérleteznek borban érlelt sajtokkal, specialitásuk a kalocsai paprikaolajon érlelt gomolya. Sajtjaikkal járják a hírnevesebb vásárokat, s nyitottak egy aprócska üzletet az egyik budapesti vásárcsarnokban. Öten megalapították a Magyar Kézmûves Sajtcéhet, kiállításokon közösen képviselik a minõségi termelést: a parenyicától a ladányi büdöskéig minden megtalálható a standjaikon.
A vásárokon egyre többen keresik meg olyanok, akik hajlandóak lennének havonta utalni neki bizonyos összeget, hogy biztosan mûködtethesse a gazdaságát, s cserébe részesülnének a sajtból, tejbõl, zöldségbõl, a levágott állatok húsából. Szerinte egy jól mûködõ parasztgazdaság tíz családot tudna eltartani – hasonló szerzõdéssel.
– Miért kellett felszámolni a közérteket, a Füszértet, és mitõl tud többet a multinacionális társaság a magyar érdekeltségnél? Ez volt az elsõ késszúrás a magyar gazdákba, s folytatódott a konzervgyárak, cukorgyárak felszámolásával. És annyi mindennel. Az élelmiszeriparban is az a folyamat ment végbe, mint az építõiparban: a felhígulás és pénzhajhászás miatt vannak pacalbotrányok, mézhamisítások. A bizalom régen elveszett, sokan azt írják rá a külföldi árura, hogy magyar termék, s nem érdeke senkinek az élelmiszer-tisztaság ellenõrzése – sommázza a férfi.
Fél négykor kelnek: etetnek, itatnak, fejnek, majd elrendezik az elõzõ napi gyártást, sós vízbe teszik, forgatják a sajtokat, csomagolnak a piacra. Fél hatkor elindulnak Lajosmizsérõl Budapestre, majd háromnegyed héttõl forgalomképessé teszik az üzletet a csarnokban. Kilenckor Hortik Rezsõ visszautazik Lajosmizsére, Zsuzsa pedig a tizenegy órás mûszak után, este nyolcra érkezik haza otthonukba távolsági busszal. Napközben a férfi feldolgozza a tejet, vajat, sajtot készít legfõbb segítõjével, társa örökbe fogadott, enyhén értelmi fogyatékos, autista gyermekével. A húszéves Tamás élete is kiteljesedett. Megjegyzi, az elõzõ kormánynak volt egy minisztere, akinek autista gyermeke van, mégsem tett semmit a társadalomból szinte kitagadott rétegért.
Hortik Rezsõ hiszi, hogy elõbb-utóbb lesz piaci igény a „kézzel gyártott” házi sajtra. Mert õ belenyúl a sajtba, hiszen éreznie kell, milyen az a töret, abból tudja, hogy jó sajt lesz-e belõle. Mint ahogy a régi hentes meg tudta állapítani a kolbász töltelékébõl: ha zsíros, akkor hús, ha száraz, akkor szalonna kell hozzá. És mint a komoly szakik, akik behunyt szemmel kézzel nyúltak a festékbe, s már tudták is, milyen minõségû.
Cikk : 2010.