Házisajt, az egészség forrása - Rólunk írták
Magunkról arrow Rólunk írták, mondták
Rólunk írták
 
2010.07.27 

Riport az MR1-Kossuth Rádió Közelről c. műsorából

Kattintson a meghallgatáshoz!

 

 
Részlet  a Magyar Nemzetből
Forgalommal szemben
„Zsuzsa álmodott valamit: tanyán élünk tehén, kecske, birka s lábasjószágok között”
2010. május 29. 00:00

Varga Attila cikke
Harmincnyolc évig az építőiparban tevékenykedett Hortik Rezső vállalkozó, aztán, hogy ne váljon testileg-lelkileg rokkanttá a vadkapitalista viszonyok közepette, s gondterheltségében ne menjen a forgalommal szemben autójával, mint egyik üzlettársa, foglalkozást váltott. Tanyára költözött, állatokat tart. Azóta sajttal fekszik, sajttal kel.

Hortig Rezső Budapesten, a XIX. kerületben született 1955-ben. Tanult szakmája szobafestő-mázoló, tapétázó, évtizedek alatt az építőipar minden ágazatát bejárta. Unokabátyjai festő-mázolók voltak, s mivel gyermekkorában kellett a pénz biciklire, erre-arra, söprögetett, kapirgált mellettük tizenkét éves korától kezdve. De ő legalább megtanulta megbecsülni a filléreket is – mondja a férfi a piaccsarnok mögötti kávézóban. Kicsit kényelmetlenül érzi magát, ugyanis nem szokott munkaidőben ücsörögni.
– 1969-ben kezdtem tanulni a 35-ös számú szakiskolában, Reményi József volt a szakoktatóm, sokat köszönhetek neki emberségből és szakmából. Reggel fél négykor keltem, hétre jártam dolgozni Pestimréről a XVIII. kerületbe, a növényolaj-ipari vállalathoz. Akkor még volt becsülete a kétkezi munkának. Akik szétverték a szakmunkásképzést, ma már mágnások, de most ők sírnak a legjobban, hogy nincs szakember – int a közeli metróépítkezés felé, ahol éppen néhány munkás támasztja a lapátot. Éppen, mint legtöbbször. – Az, hogy az unokáink házát ki építi fel, már senkit sem érdekel. A tervszerű életforma megszűnt a rendszerváltás után, most mindenki a mának él – bölcselkedik egyet.
Az építőiparban nem akart elhelyezkedni, mert szakiskolásként belekóstolt. A házgyári lakásokba a Mikulás hozta a lakáskulcsokat, ezért november végén mínusz tizennégy fokban kellett mázolnia a ház külső felületét. Na, abban nem volt sok köszönet. Meleg vizes vödörben tartotta a zománcfestékes edényt, s látta, ahogy az ecsethúzásokon deresedik a zománc. Azt mondta, na, én ilyen minőséget nem akarok. Eladják a lakásokat az embereknek, s már tavasszal levedlik a festék. Akkor is úgy gondolkozott mindenről, hogy értelmes vagy értelmetlen.
– Az értelmesre áldozunk időt, energiát, az értelmetlenen átlépünk, egy percet nem foglalkozunk vele, mert kárba veszett idő. Ezt azóta is vallom. A vasútnál volt ismeretségem, így egy pályamesteri szakaszra kerültem mint segéd. Akár a katonaságnál. Szakmunkásként öt évig nyeretlen kétévesnek tartottak bennünket. „Csak figyeld a kezemet, és majd tanulsz” – mondták. Ma is így kellene. Nem normára dolgoztunk, nem állt a hátunk mögött egy ember, aki csattogtatta a korbácsot, négy-öt méteres belmagasságú helyiségeken tanultuk a hengerezést, vonalazást, klasszikus vonalazást.
– Mi az a klasszikus vonalazás?
– Olyan technika, amikor a síkra vonalazást húzunk, hogy úgy hasson, mintha ott egy domború vagy homorú léc lenne, 14 vagy 36 vonalból áll. Az öregek turpissága például abban állt, hogyan és miképp kell keverni az anyagot, kell-e hozzátenni sört, ecetet, tojást. Akkor már 35–40 éve a pályán voltak, a hét végén pedig vittek magukkal fusizni. Vödröt és szerszámot mostam, majd kapartam, gletteltem, szappanoztam, timsóztam, hogy ne legyen foltos a festésük – ez már nagyon nagy megtiszteltetésnek számított. Évek teltek el, mire a „festákhoz” – így mondják a régi szakik – nyúlhattam. Először a ládámon ülve ehettem, majd mikor úgy érezték, érdemes vagyok a szakmára, odaengedtek az asztalukhoz.

Tizennyolc évesen nősült, huszonkét évesen született az első gyermeke, 24 évesen, mindenfajta támogatás igénybevétele után, már állt a családi háza. Dolgozott éjjel-nappal.
– Éltük az életünket a ma már negatív jelzővel illetett szoci világban. Nem vagyok se jobb-, se baloldali, se nagy-, se kismagyar. Csak szeretnék emberhez méltó életet élni most is. Amikor kalákában olyan házak épültek, amelyek közül egy se dőlt össze, háromszázalékos kamatra vettük fel a lakásépítési kölcsönünket, s tudtuk, mi lesz holnapután. Most mindenki ócsárolja azt az időszakot. De minek a világútlevél, ha sokaknak egy árva buznyákjuk sincs arra, hogy utazzanak, és tömegek állnak az önkormányzat előtt, várva, hogy valaki a kezükbe nyomja a jövedelempótló támogatást?!
Gmk, vgmk, szakcsoport. Mindent kipróbált. 1990-ben önálló vállalkozó lett, négy–nyolc embere volt.
Megcsörren a mobilja. Kiveszi a zsebéből, figyeli a kijelzőt. Csóválja a fejét.
– Magántelefon. Aki nem küldi el a számát, az csak titkolózzon tovább. Biztosan el akarnak adni valamit. Nem igazán érdekel a tőzsde és a tizenöt évre megvásárolható üdülési jog.
Azt mondja: a kilencvenes években a romániai vendégmunkások gyászos időszakot hoztak a szakmába, rengeteg szobafestő-mázoló került elő a semmiből. Aki tudta mozgatni a tedibert, a szőrös hengert, vagy felismerte a spaklit, szakembernek tartotta magát. Amit ő iskolában tekintélyes mesterektől, majd elhivatott, több évtizedes múlttal rendelkező emberektől tanult nyolc év alatt, azt nem lehet überelni három hónap alatt.
– Olyan mesterektől tanultam, akik még darálták a festéket, behunyt szemmel, tapintásra megmondták, hogy mivel dolgoznak, tehát az anyagismeret szó szerint a kisujjukban volt.

Építőipari társulást hoztak létre, hogy nagyobb munkákra pályázhassanak generálkivitelezőként. Az alapozástól a kulcsátadásig. Kőműves, festő, burkoló, gépész, villanyszerelő, takarító volt a csapatban. Mindnyájan neves iparosok.
– Tizenhárman kezdtük, ma már csak hárman vagyunk. A húsz év kirostált bennünket. A körbetartozások, a ki nem fizetések tönkretettek minket. Többen meghaltak, volt, akit elkapott a hév, s nem ismerte fel a saját korlátait, elvállalt munkákat, és csődbe vitték. Agyvérzés, szívinfarktus, egyikünk szembement a forgalommal, és egy török kamionnal ütközött.
Tizenegy évig téemkázott (tmk: tervszerű megelőző karbantartás) egy nagynevű autóstársaságnál, a 13 hektáros, szerelőcsarnokos, irodaépületes területen a duguláselhárítástól a daruk hatósági vizsgálatáig mindent ők intéztek, karbantartottak. Ahány gazdasági igazgató volt, mind az ő költségükhöz nyúlt hozzá, s levágott egy szeletet belőle. Az utóbbi öt évben minden esztendőben kurtítottak, s azt mondták, vagy megcsináljátok ennyiért, vagy mehettek az utcára. Kiszámolta: három éve a korábbi évek bevételének hatvan százalékát kapták. 2007 ősze és 2008 tavasza között sokat gondolkodott azon, hogyan tovább. Időközben elvált, új kapcsolata lett.
– Azt mondta a kedvesem: nem akarok a temetésedre menni, s nem szeretném, ha fizikailag, szellemileg tönkremennél inkorrekt emberek miatt. 2008 tavaszán egy reggel úgy ébredt fel Zsuzsa, hogy álmodott valamit: tanyán élünk tehén, kecske, birka s lábasjószágok között, és sajtot készítünk. Ő ruhaipari pedagógus, szakoktató volt, de munkáját elveszítve bejárónőként próbált megélni. Még aznap keresgélni kezdett az internetes ingatlanforgalmazók ajánlatai között, s a második-harmadik ajánlatra rábökött, na, az volt ez a tanya.
Napokon belül találkoztak a Lajosmizse közelében, hét hektár területen fekvő, horgásztavas ingatlan tulajdonosával, de akkor még nem kötötték meg az üzletet, inkább a sajtkészítés technikáinak elsajátításába kezdtek. Egyébként mindenki el akarta ijeszteni őket – talán szakmai sovinizmusból vagy piacféltésből –, mondván, akár tízmilliókat is kidobhatnak az ablakon. Eléggé elkedvetlenedtek.
– Telefonon hívtam fel az egri Nagy Lászlót, a kecsketartásról érdeklődtem tőle. Egyből azt kérdezte: kedves Rezső, orvos látta már? Nos, meghőköltem, de viccesre véve a figurát így feleltem: igen, azt mondta, hogy elmebeteg, s én úgy értettem, elmehetek, ezért járkálok szabadon. Azért kérdezte, mert őrült lehet, aki a kecsketartást életformául választja magának. Ennek ellenére beavatott a tenyésztés rejtelmeibe, s megadta a körösladányi Kiss Ferenc telefonszámát, aki befogadott bennünket az iskolájába, házába, istállójába. Ő emberségből és szakmából ugyanazt a szintet ütötte meg a szememben, mint egykori építőipari mesterem. Egyszerű, jellemes parasztember, aki elvégezte az élelmiszer-ipari egyetemet is, és szerintem a sajtkészítés doyenje. Újra azt éreztem, lám, egy szakma, amelyben a hozzáértés és a minőség is számít.
Tehéntejjel kezdték a kísérletezést, és megtartották ezt az „ágazatot” is, mert a városi ember még mindig nincs odáig a kecsketejért, -sajtért. Pedig kisebbek a zsírgolyói, könnyebben emészthető, s a táptartalma is közelebb áll az anyatejéhez. A gondviselés kegyeltjei lettek. A legnagyobb ingatlanválság idején egy hónap alatt sikerült eladniuk pestlőrinci családi házukat, s a tanya is várt rájuk négy hónapot, így megvásárolták 2008 nyarán. Beköltöztek az 51 négyzetméteres, alig komfortos parasztházba. Így kezdett gazdálkodni Bertók Zsuzsa és Hortik Rezső.
Két bakjuk, negyvennégy kecskéjük van. A férfi holland, francia szakmai tanulmányutakon vett részt. Megszokott szavaik: krémsajt, lágy sajt, ordagolyó. Kísérleteznek borban érlelt sajtokkal, specialitásuk a kalocsai paprikaolajon érlelt gomolya. Sajtjaikkal járják a hírnevesebb vásárokat, s nyitottak egy aprócska üzletet az egyik budapesti vásárcsarnokban. Öten megalapították a Magyar Kézműves Sajtcéhet, kiállításokon közösen képviselik a minőségi termelést: a parenyicától a ladányi büdöskéig minden megtalálható a standjaikon.

A vásárokon egyre többen keresik meg olyanok, akik hajlandóak lennének havonta utalni neki bizonyos összeget, hogy biztosan működtethesse a gazdaságát, s cserébe részesülnének a sajtból, tejből, zöldségből, a levágott állatok húsából. Szerinte egy jól működő parasztgazdaság tíz családot tudna eltartani – hasonló szerződéssel.
– Miért kellett felszámolni a közérteket, a Füszértet, és mitől tud többet a multinacionális társaság a magyar érdekeltségnél? Ez volt az első késszúrás a magyar gazdákba, s folytatódott a konzervgyárak, cukorgyárak felszámolásával. És annyi mindennel. Az élelmiszeriparban is az a folyamat ment végbe, mint az építőiparban: a felhígulás és pénzhajhászás miatt vannak pacalbotrányok, mézhamisítások. A bizalom régen elveszett, sokan azt írják rá a külföldi árura, hogy magyar termék, s nem érdeke senkinek az élelmiszer-tisztaság ellenőrzése – sommázza a férfi.
Fél négykor kelnek: etetnek, itatnak, fejnek, majd elrendezik az előző napi gyártást, sós vízbe teszik, forgatják a sajtokat, csomagolnak a piacra. Fél hatkor elindulnak Lajosmizséről Budapestre, majd háromnegyed héttől forgalomképessé teszik az üzletet a csarnokban. Kilenckor Hortik Rezső visszautazik Lajosmizsére, Zsuzsa pedig a tizenegy órás műszak után, este nyolcra érkezik haza otthonukba távolsági busszal. Napközben a férfi feldolgozza a tejet, vajat, sajtot készít legfőbb segítőjével, társa örökbe fogadott, enyhén értelmi fogyatékos, autista gyermekével. A húszéves Tamás élete is kiteljesedett. Megjegyzi, az előző kormánynak volt egy minisztere, akinek autista gyermeke van, mégsem tett semmit a társadalomból szinte kitagadott rétegért.
Hortik Rezső hiszi, hogy előbb-utóbb lesz piaci igény a „kézzel gyártott” házi sajtra. Mert ő belenyúl a sajtba, hiszen éreznie kell, milyen az a töret, abból tudja, hogy jó sajt lesz-e belőle. Mint ahogy a régi hentes meg tudta állapítani a kolbász töltelékéből: ha zsíros, akkor hús, ha száraz, akkor szalonna kell hozzá. És mint a komoly szakik, akik behunyt szemmel kézzel nyúltak a festékbe, s már tudták is, milyen minőségű.
 

Média riportok

 

Riport az MR1-Kossuth Rádió Arcvonások c. műsorából -2013

 


Riport az MR1-Kossuth Rádió Közelről c. műsorából- 2010


 

Riport a Duna TV Gazdakör c. 
műsorában

Kattintson a megtekintéshez!

Szavazások

Értékelje honlapunkat